EVENTUS KENUKLUB Egzotikus – vízitúrák szervezése

Kenu utak Kanadában

 

Míg az amerikai Vadnyugat főszereplője cowboy, a tehénpásztor, kocsmahős, revolver bajnok, addig Kanada nemzeti hőse a voyageur, a hivatásos kenus. Amikor az angol, skót, francia telepesekkel a tőke is megjelent a jórészt még feltáratlan Kanadai tó- és erdőrengetegekben, a figyelem elsősorban a hihetetlen gazdagsággal kecsegtető prémkereskedelem, azon belül is a hód prém  körül összpontosult. A hód persze az indiánok számára is nélkülözhetetlen volt, húsa csemegének számított, prémjéből ruhát, fogából kiváló vágó szerszámokat készítettek. A hód Kanadában számtalan család, cég, egyesület jelképe, a kenu lapátok tollának  első és meghatározó formája a hód (és a vidra) farka volt. A  hód ugyanúgy végezte,  mint az amerikai síksági indiánok táplálék állata, a bölény. Úrinő hódprém nélkül, úriember hódbőr kalap nélkül nem tudta elképzelni magát. Európa kivégezte a hódot.

   

Kanadában nem postakocsi utakat, hanem hajókat építettek a hódítók, az indiánoktól megtanult kenuzással  számukra ismeretlen útvonalak ezer  mérföldjeit járták be vad, zúgókkal, zuhatagokkal tarkított veszélyes  vizeken. Ezeknek az utaknak és Kanada nemzetté válásának volt a hőse a voyageur, aki kis termetű kellett, hogy legyen, mert így több rakomány fért a kenuba, napi 16 óra evezés után tábort vert, dalolt a tűznél, állandóan vidám volt és harsány, a felfordított kenu alatt aludt, a zuhatagok mentén hátán cipelte a 90 fontos kötegekbe csomagolt  prém bálákat  és a kenut, ez volt a híres-hirhedt  portage,  ma átemelésként emlegetjük, szabad volt, bohém és független.

  

A két vezető prémkereskedelmi vállalat, a francia  North West Company, és a kettőjük viaskodásából végül győztesen kikerülő brit Hudson’s Bay Company szervezte  a több száz kenuból álló szállítmányokat, amelyekben a  „brigádok”-ba tömörülő,  évekre szerződő voyageur-ok  élete zajlott.
A voyageur-ekre legnagyobb veszélyt az időjárás jelentette. Az esőzések, olvadások miatti hirtelen áradások állandóan megváltoztatták a már ismert zúgókat, olykor a járhatóság látszatát keltetve ezért, mindig mindent újra kellett értékelni egy út során. Egy-egy szélesebb öböl, torkolat, víztározó leküzdésekor a szél jelentett veszélyt. Kanada tavai, torkolatai tenger méretűek, tengeri méretű hullámokkal. Ha a csapat egy túlterhelt kenuval az átkelést választotta a part menti kerülés helyett, akkor ugyan időt nyert, de számolnia kellet akár az elsüllyedéssel, akár a kenu ketté törésével. A voyageur kenuknak ezek miatt a nagy hullámok miatt, és a zúgókon való áthaladáskor felcsapódó víztömeg miatt ilyen magas az orruk. Egy brigád 6-8 kenuból állt, a vezérhajó rossz döntése veszélybe sodorhatta az egész brigádot.

   

A néhány évet leszolgált voyageurnak joga volt prémsapkájába piros tollat tűzni, de valamennyiük nyakát és derekát piros kendő díszítette, lapátjuk tolla is gyakran piros, ők honosították meg Kanadában a piros színt. Ezek a kemény legények szenvedélyes táncosok voltak, akik a szabadság, a kaland kedvéért hagyták ott a fülledt francia várost. Vidáman  kereskedtek az indiánokkal,  főzési kellékeket , alkoholt, gyöngyöket, csecsebecséket, fegyvereket, lőszereket, takarókat, varró kellékeket, lisztet és sót kínáltak gyógyfüvekért, húsért, olykor asszonyért  cserébe.   Haj,..…ez volt ám a vízitúra…!

Amerika erőszakos, gyilkosságokkal, csonkításokkal, kínzásokkal, kitelepítésekkel, szószegéssel, járványok szándékos elterjesztésével csipkézett fehérek általi  „meghódításával” ellentétben Kanadát jóval később, és békésebb módon lakta be a fehér ember. Trader-nek, trapper-nek, voyageurnak általában a francia túlfinomult poshadt polgári élettől menekülő kalandvágyó, romantikát kereső férfiak álltak, akik jól érezték magukat a szabad ég alatt, és akik  valamely zuhatag habjai közt lelt halálukkal, vagy végig dalolt életükkel, olykor több indián  feleségükkel, de elsősorban a minden körülmények közötti helytállás hősies példájával  Kanada felemelkedésének, a kenukultúra elterjedésének, így közvetve a mi felhőtlen  túrakenuzásunknak is megalapozói voltak.

 

Teherbírás és biztonság.

A feladat  és a közeg kialakította a legalkalmasabb járművet. A  voyageur-ek posta- és teherszállító kenuikon tonnákat szállítottak, gyakran folyással szembe is. Ezeknek a kenuknak két alap- és számtalan altípusa alakult ki. Nyírfakéregből készültek, akárcsak kisebb testvéreik, de elkészítésük jóval több időt vett igénybe. Ugyanilyen méretű, part menti tengeri hajózásra alkalmas (Nootka, Haida, stb) bödönhajók is rendelkezésre álltak, és folyamatosan működtek a nyugati partvidéken, de erre a feladatra elsősorban a súlyuk és szélességi méret határaik miatt alkalmatlanok voltak. A keleti partok irányába a „Grand Portage”-on   használták a nagy, általában 11-13 m x 170-180 cm-es  (7:1 hossz-szélesség arányú) Canot de maitre-t, a mesterkenut,  mely a  kanadai Civilizáció-történeti Múzeumban központi  helyen szerepel, ez a  klasszikus Voyageur  Canoe a kanadai nemzeti érzés alapja.

             

Ezt a kenut eredetileg a Hudson öböl nyugati partján a nyugati Cree indiánok készítettek.  Ez volt az a jármű, amely utak híján lehetővé tette a kanadai prém kereskedelem kibontakozását, amely bekapcsolta Kanadát a világkereskedelembe. Egy ilyen kenu kb. 3-4 tonna árut volt képes elvinni, merülése ehhez képest csekély volt, parton szállításához pedig elég volt 3-4 ember. A  prémet bálákba kötegelték, melyeket egy-egy portage során több fordulóval kellett olykor 10-20 km-es szakaszon elvinni köves, sziklás, hegyi terepen. A Mesterkenut 6-10 kenus hajtotta,  akik cédrus üléseken ülve eveztek. Egy-egy voyageur út 1000-2000 mérföldet szelt át napi két étkezéssel.

 

Azokon az északi területeken, ahol még több átemelésre volt szükség,  a  kisebb Canot du Nord, az Északi –kenut” használták. Az “Északi-kenu” mintegy hét-nyolc méter hosszú volt és hajtásához elég volt  3-6 kenus. Ez lett a leggyakrabban használt, legismertebb nagy kenu. Megpakolva összsúlya másfél tonna volt.

A hagyomány erről a két típusról beszél, a valóságban azonban jóval több féle voyageur kenu futott Kanada vizein. Ismét a funkció szerinti adaptációval találkozunk, nagy vízen se bárka, se csónak, se semmi egyéb, csak a voyageur  kenu, a gyakori átemeléses vizeken pedig a könnyebb, rövidebb  kenuk voltak egyedül alkalmasak a feladat ellátására.

A voyageur kenut nem lehetett csak hátul kormányozni sem mérete, sem súlya, sem a vad vízviszonyok miatt, ezért azt elől-hátul kormányozták, ez a technika már a korai tutajokon is megjelent a viszonylag tehetetlen sodródás miatt, de itt teljesedett ki, és lett a későbbi összes kenus technikai elem és manőver alapja.

Ezért az első és hátsó kormányos lapátja jóval hosszabb volt, ők ha kellett állva dolgoztak, jellegzetes  feladat megosztásukban az elöl elhelyezkedő kormányos igyekezett a kenu orrát eltávolítani a közeledő akadályoktól, kövektől úgy, hogy mindkét oldalra átnyúlva, de fogás változtatás nélkül rászedett a hajó orrára, azaz oldalról az orr felé húzott, egyszerűen ellökte a hajót a kövektől,  vagy mint manapság a túrakormányzásban tesszük a kenu farában,  a lapátot lappal a hajó oldalának támasztva éllel  elfeszítette a víztől a kenu elejét. Ettől a hajó az ellenkező irányba fordult. Ez volt az „ék”.  A hátsó kormányos segített ívbe vezetni a hajót, hogy a hátulról jövő sodrás ne érje a hajót oldalról, mert az általában boruláshoz vezetett. Elől az irányból kitérítés, új irányba berántás, vagy a jó irányból akaratlan kitérülés utáni visszairányítás, hátul az új irányba ívre vezetés, kezdeményezés, vagy lekövetés történt.  Leegyszerűsítve az első kormányos irányba „húzta” a kenu orrát, a hátsó irányba „tolta” a kenu farát, mielőtt még a rohanó víz  oldalba kapta volna a hajót. A szükség szülte elől-hátul kormányzásból nőtt ki az a briliáns technikai repertoár, mely a mai vadvízi kajakosokat, kenusokat oly meggyőzővé teszi. És fordítva, minden, amit ma számítógép tervezésű hajóinkban tudunk, alapjaiban megvolt a voyageur  canoe-k világában. Az elől-hátul kormányzás tehát ezekben a hajókban teljesedett ki, és lett alapja a későbbi klasszikus kanadai felállásnak – egy kenu-két ember-, ahol az első és hátsó embernek egymástól részben eltérő, de egyenrangú, pontosan meghatározott feladata, és saját technikája alakult ki. Az elől-hátul kormányzás lehetőséget adott az íveken manőverezésre, ami a rekreációs kenuzás kialakulásával szépen feledésbe is merült, és csak az 1940-es évektől tér majd vissza.

    

Az elöl – hátul kormányzás létszükséglet volt, spontánul alakult ki minden olyan kenuban, amely sikerrel akart megküzdeni a vad kanadai folyamokkal.

A voyageur kenu alapvető abban az értelemben is, hogy minden, amit ma egy kezdő vízitúrázónak meg akarunk tanítani, fellelhető a csapat kenuzás e korai, tökéletes helyzeteket teremtő, és tökéletes elvárásokat megfogalmazó formájában.

A képre kattintva egy kedves filmet nézhetsz minderről