Szösszenet a túrakenuzásról, egybekről
Szösszenet a túrakenuzásról, egyebekről„… teremté ezért a nyolcadik napon az kenut, és látá vala, hogy igen nagyon jó volna…” (Andy apokrif)
A valaha talált egyik legrégebbi hajó lelet egy Nigériában feltárt 8000 éves kenu,
a bödön hajó korszakból.   Hazai és külföldi vizeken szervezett vízitúráinkon olykor nem árt, ha egy-egy feladat megoldásakor fejben is felkészültek vagyunk. Az alábbi írást azoknak szánom, akik szeretnének kicsit elmélyedni a kenuzás, túrakenuzás elméletében és gyakorlati eszközei között, akik tudni akarják, mikor mit, miért tegyenek, mi mit jelent, és mit nem.
  Egytollú kenulapáttal evezünk, folyamatosan azonos oldalon. A lapát részei: a mankó (fölső fogantyú), nyél, toll ( a lapja).
A lapát alakja és arányai, a mankó formája két, egymástól markánsan különböző technikáról mesélnek, a kanadai vadvizes-ereszkedő, és az európai síkvízi-haladó túra technikáról, e kettő összevetéséből értjük meg a verseny technika sajátosságait.Ülve evezünk. A kanadai indiánok nyírfakéreg kenuikban, később a fehérek famegmunkálásra alkalmas szerszámaikkal készített fa kenuikban is két térden- sarkon ülve eveztek, ezt teszi a mai vadvizesek egy része is. Az indiánok azért, mert a sátorban sem volt székük, miért legyen a kenuban, guggolva ingatag, a hajó alján ülve lehetetlen nagy erőt kifejteni, a fehérek azért, mert ezt tanulták az indiánoktól, és mert rájöttek, hogy a köves, zúgókkal tarkított, zabolátlan folyókon két térden sokkal könnyebben semlegesíthető a kenu billegése, mint ülve, és egyszerűen szabályozható, hogy a súlypont, magasan, vagy alacsonyan legyen-e. Minél magasabb a kenus súlypontja, annál labilisabb a helyzete, de
annál nagyobb erő leadására, és annál nagyobb vízfelület befogására képes. A kenutól való távolodási képesség pedig egyenesen arányos a stabilitással.
 A fehérek ezt hamar eltanulták, és mivel Kanadában nem utakat, hanem hajókat építettek a hódítók, a vadabb vizeken a két térden evezés,- olykor elöl – hátul csáklyázva kormányzás vált autentikus technikává. Az ülve evezés a nyugodtabb, síkvízi területeken, ill. a nagyobb, szilárdabb építésű kenukban alakult ki.
 Az elöl-hátul kormányzás technikáját alkalmazták a hódítók és prémkereskedők azokon a teherszállító kenuikon, melyeket, a Hudson öböl nyugati partján a nyugati Cree indiánok készítettek, mérete 1112 cm x 173cm volt, a kanadai Civilizáció- történeti Múzeumban kiemelt helyen szerepel, ez a Voyageur Canoe a kanadai nemzeti érzés alapja. Ez volt az a jármű, amely helyettesítette az utakat, amely lehetővé tette a kanadai prém kereskedelem beindulását, amely körül megszületett az utazó,
felfedező, prémvadász a voyageur, és a hivatásos kenus mítosza, akik voltak olyan kemények, vidámak, merészek, mint a cowboy, vagy az aranyásó, de nem körözték őket, nem pisztollyal, hanem dallal, munkával, felfedezéssel, vadászattal, nyáron bérkenuzással, télen kutyaszános fuvarozással keresték kenyerüket.
 Az elől-hátul kormányzás feladat megosztásában a kenu orrát az elöl elhelyezkedő kormányos igyekezett eltávolítani a közeledő akadályoktól, kövektől úgy, hogy mindkét oldalra átnyúlva, de fogás változtatás nélkül rászedett a hajó orrára, azaz oldalról az orr felé húzott, vagy egyszerűen ellökte a hajót a kövektől. A hátsó kormányos segített ívbe vezetni a hajót, hogy a hátulról jövő sodrás ne érje a hajót oldalról, mert az általában boruláshoz vezetett. Elől az irányból kitérítés, új irányba berántás, vagy a jó irányból akaratlan kitérülés és visszairányítás, hátul az új irányba ívre vezetés, kezdeményezés, vagy lekövetés történt. Leegyszerűsítve az első kormányos irányba „húzta” a kenu orrát, a hátsó irányba „tolta” a kenu farát, mielőtt még a rohanó víz oldalba kapta volna a hajót. A szükség szülte elől-hátul kormányzásból nőtt ki az a briliáns technikai repertoár, mely a mai vadvízi kajakosokat, kenusokat oly meggyőzővé teszi. És fordítva, minden, amit ma számítógép tervezésű hajóinkban tudunk, alapjaiban megvolt a voyageur canoe-k világában. Az elől-hátul kormányzás tehát ezekben a hajókban teljesedett ki, és lett alapja a klasszikus kanadai felállásnak – egy kenu-két ember-, ahol az első és hátsó embernek egymástól részben eltérő, de pontosan meghatározott feladata, és saját technikája volt, és ahol a kenuk mérete – egyik sem volt több 6 m-nél-, lehetőséget adott a finomabb, árnyaltabb, virtuózabb technikai elemek kidolgozására és rögzítésére. Ebben a felállásban a kenu forgáspontja valamivel a hossztengely közepe előtt volt.
 Amikor azután egy ember evezett a kenuban, ahhoz, hogy vadabb vízen el tudja látni az első és a hátsó ember feladatát egyaránt, azaz a kenu elejét is, hátulját is el tudja fordítani, a forgáspontot a leggazdaságosabb helyen, középen tartva, középtájon kellett elhelyezkednie, ahonnan előrenyúlva és hátra fordulva mindkét feladatnak meg tudott felelni, és meg kellett találni azokat a lapátállásokat, szögeket, hajódöntéseket, amelyek segítségével egyedül is uralta a kenu orrát is, farát is, és az oldalazó technikák révén nem csak manőverenként fél (vagy az eleje, vagy a hátulja), hanem az egész hajó testet. Ld. Omer Stringer storry, canadian style paddling. Kialakult és kiteljesedett a kenuzás technikája és iskolája, mely magába foglalta mindazt a tudást, amire a névtelen elődök a túlélésért való küszködéstől a tudatos, tanulható technikákig rájöttek.
A nagy kenukban ülve eveztek, mert nem kellett a stabilitásért megküzdeniük. A kisebb hajókban azonban, amelyek jobban ki voltak téve a víz szeszélyeinek maradt a térdelés. Ezért aztán tőlünk nyugatabbra, ahol a keményebb vizeken manapság is túráznak kenukkal, ill. ahol a tradíciónak van még némi értéke, természetes a két térden térdelés. ill. a térdelőülés.  Az afrikai, arab bennszülöttek között vagy a távol keleten és az állóvizű, sekély, mocsaras, ártéri vadász területeken mindenhol az álló testhelyzet, és a csáklyázás is elterjedt. Jellemzően kenuik sem felkunkorodó orrúak, ami véd a hullámzástól, becsapódó víztől, hanem vagy fatörzsből kivájt, kiégetett bödön kenuk, vagy a fakérget egyszerűen felhajtották, mint mi a papírt, ha csákót hajtogatunk.
  Az állva evezés a világ minden részén általánosan elterjedt. Mindenhol, ahol a viszonyok ezt megengedik, hatékonyabb, mint az ülve, térdelve evezés. Tengerparti kultúrákban a gúzsevezővel (kétkarú emelő elven), állva, menetirány felé fordulva evezés vált általánossá. Ide tartozik a molnár evezés. A gúzsevezés egyik oldalága lett a világ egyetlen hossz- tengelye mentén is aszimmetrikus hajója, a velencei gondola-evezés (mindig jobbos).
Mi ülünk. A kenuban egymás mögött ülve egymáshoz képest ellentétes oldalon evezünk. Amelyik oldalon evezünk, azzal a kezünkkel a toll fölött10-25 cm-re, a másikkal a mankót markolva fogjuk a lapátot. Húzáskor lehetőleg függőlegesen tartsuk a lapátot, így rá tudunk arra dőlni, és a súlyunkkal evezünk, nem a karunkkal. Az elől ülő adja a ritmust, ami nélkül – és ha nem egyszerre evezünk -, billeg a hajó. Takarékosan, a nagy izmainkkal evezzünk, próbáljuk az erőt a húzás irányába közölni. Megkülönböztethetünk elől- és hátul terhelő, azaz a testvonal előtt, és inkább a testvonal mögé erőt közlő technikát. Előbbiben az alsó kar-váll, utóbbiban a fölső kar-váll és a nekik megfelelő testfél dominál.Síkvízi túrázásban hátul kormányzunk, a hajóban a leghátsó tehát a kormányos, és egyben parancsnok. Ő látja be a hajót teljes hosszában, ő érzékeli leginkább az irányokat, az oldalra sodródást, az ő látószöge a legnagyobb.
A parancsnok önállósága és felelőssége a köteléken belül korlátlan. Ő felel a hajó és legénység épségéért, az út sikeréért. Szabadon dönt legjobb tudása szerint, és nem él vissza helyzetével. Korától függetlenül parancsnoka és gondviselője a legénységnek, ezért korától függetlenül méltónak kell lennie csapata bizalmára. Két feladata van, kormányozni, és döntéseket hozni. Utóbbi a nehezebb. A túra kenut kezdő szinten úgy kell elképzelni, mint az iránytű tűjét, ami középen van felfüggesztve, ha egyik csúcsa jobbra, akkor a másik balra tér ki a korábban már említett középponti forgáspont körül. Megjegyzendő, hogy a hátul kormányzás esetén mégsem olyan egyértelmű a forgáspont helye. Elvben a hajó középpontja, gyakorlatban azonban bizonytalan, a középpont és a kormányos között állandóan mozog, sőt mivel a kenu hátsó fele már rendezetlen vízmolekulákkal találkozik, ezért azokon könnyebben csúszik oldalra, a forgáspont normál terhelés (egyenletes trimmelés) mellett a középpont elé kerül. (A kormányzás profibb szinten éppen azt jelenti, hogy ha a helyzet úgy kívánja, a hajó elejét kell mozgatni a hátulja körül, ilyenkor a forgáspont a közép mögött van, ellenkező esetben fordítva, azaz a helyzet szerint irányítjuk a kenut egyeneseken, íveken, oldalra, vagy az orra felé.) Alapesetben tehát a hátul ülő kormányosnak valamihez oda kell húznia a kenu farát, hogy az orra az ellenkező irányba forduljon, ill. valamitől el kell tolni, hogy az orr a lapát oldal felé forduljon. Ez a valami a víz. Ezért vagy oldalról maga felé, maga mögé húz, hogy a kenu farát oldalra odahúzza a vízhez…,
 …vagy elúsztatja maga mögé a lapátot, hüvelykujját előre forgatva élére fordítja, és a nyelét a kenu oldalához támasztva, a mankót befelé húzva, elfeszíti a kenu farát a víztől.
 Az egyes evezés (egy ember-egy kenu)
A fentiekből adódik, hogy amikor a kenu eleje az egyik, akkor a hátulja a másik irányba tér ki. Ha egytollú lapáttal a kenu egyik oldalán evezünk, annak orra az ellenkező oldalra, a lapáttól el, fara azonos oldalra, a lapát felé fordul:Ha ezt a fordulást meg akarjuk állítani, azaz a kenut egyenes futásban tartani, akkor vissza kell hoznunk az orrát, ill. vissza kell tolnunk a farát:„C“ „J“ „L“ húzásnak nevezik ezeket a manővereket.Legáltalánosabb és legtakarékosabb a J húzás, amikor a lapátnak húzó lapjával közöljük az erőt kifelé is. Forgatásnak, esetenként kiforgatásnak nevezzük. Szabadítás – a lapát vízből való kivétele – előtt felső kezünket hüvelykujjunk előretolásával csuklóból előre elforgatjuk.Túra kormányosok és horgászok gyakran alkalmazzák az L húzást, amikor a lapát hátlapját használjuk a kifelé történő erőközlésre. („Lapjával húz, élivel kormányoz“- tanítja Matula bácsi a Tüskevárban). Hüvelykujj felőli oldal hátra fordul. Kitűnő, kényelmes és hatékony technika, de bonyolultabb menővereknél nem mindig elég.Általánosságban, kis túlzással, és a trimmelis függvényében úgy vehetjük, hogy a kenus helye az a pont, ami körül a kenu elfordul.
Világos, hogy ha ez a pont a kenu farában van, akkor a kenu fara körül csóváljuk az orrát jobbra-balra. Ha a kenu orrában evezünk, akkor fordítva, az orr körül lendül a fara. Vagy csak az orra, vagy csak a faramozdul. Egyértelmű, hogy a leghatékonyabb, rángatástól mentes íveket a kenu közepén, pontosabban a közép mögött elhelyezkedve rajzolhatjuk, amikor a hajó mindkét végét képesek vagyunk elmozdítani a közepéhez képest, ill. a közép körül.Oldalra sodródáskor, szűk, gyors kanyarokban lehet szükség a C húzásra, amikor a hajó orrát behúzzuk, farát eltoljuk. A J és L húzást a kenuban középtől hátrafelé bárhol elhelyezkedve alkalmazhatjuk, a C húzást közvetlenül a kenu közepe után elhelyezkedve alkalmazzuk, amikor a közép elé fogva tudjuk az orrot behúzni. Azaz: kanyargós, nehéz vízen sokkal htékonyabbak vagyunk, ha a közép mögötti helyet foglaljuk el. Ha ellenkező irányba, a lapáttal ellentétes oldalra akarunk fordulni, akkor hátul elhelyezkedve „rászedünk a farára“ de középen elhelyezkedve ez esetben is jóval szebb, és főleg hatékonyabb manővereket hajthatunk végre. A kenu orrát be tudjuk tolni az ívbe, ezért jóval kisebb az oldalra kifelé sodródás. Ez az íves csapás. (söprés) A trimmelés azt jelenti, ahogy elhelyezkedésünkkel beállítjuk a kenu fekvését, azaz hogy az orra, vagy a fara álljon-e ki. A közép elé két esetben visszük a súlypontunkat, egyrészt akkor, ha nagyon meredek ívet kell végrehajtanunk úgy, hogy a hajó forgáspontja a közép elé kerül, tehát az orránál többet mozog, szinte levegőben lendül a kenu fara, ilyenkor egy gyors mozdulattal a manőver közben egy lábbal előre lépve, féltérden elhelyezkedve hirtelen terheljük meg a hajó orrát, – nehéz technika, másrészt, ha erős szembe széllel kell megküzdenünk, akkor előre helyezkedhetünk, ettől a kenu fara kiáll, és a szembe fújó szél mindig vissza nyomja azt mögénk, azaz egyenesbe. |
EVENTUS KENUKLUB Egzotikus - vízitúrák szervezése 
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!