Tag Archives: nyírfakéreg kenu

Szösszenet a túrakenuzásról, egybekről

Szösszenet a túrakenuzásról, egyebekről 

„… teremté ezért a nyolcadik napon az kenut, és látá vala, hogy igen nagyon jó volna…”

(Andy apokrif)
A valaha talált egyik legrégebbi hajó lelet egy Nigériában feltárt 8000 éves kenu,
a bödön hajó korszakból.
 
          
 Hazai és külföldi vizeken szervezett vízitúráinkon olykor nem árt, ha egy-egy feladat megoldásakor fejben is felkészültek vagyunk. Az alábbi írást azoknak szánom, akik szeretnének kicsit elmélyedni a kenuzás, túrakenuzás elméletében és gyakorlati eszközei között, akik tudni akarják, mikor mit, miért tegyenek, mi mit jelent, és mit nem.
 
               
Egytollú kenulapáttal evezünk, folyamatosan azonos oldalon. A lapát részei: a mankó (fölső fogantyú), nyél, toll ( a lapja).
A lapát alakja és arányai, a mankó formája két, egymástól markánsan különböző technikáról mesélnek, a kanadai vadvizes-ereszkedő, és az európai síkvízi-haladó túra technikáról, e kettő összevetéséből értjük meg a verseny technika sajátosságait.Ülve evezünk. A kanadai indiánok nyírfakéreg kenuikban, később a fehérek famegmunkálásra alkalmas szerszámaikkal készített fa kenuikban is két térden- sarkon ülve eveztek, ezt teszi a mai vadvizesek egy része is. Az indiánok azért, mert a sátorban sem volt székük, miért legyen a kenuban, guggolva ingatag, a hajó alján ülve lehetetlen nagy erőt kifejteni, a fehérek azért, mert ezt tanulták az indiánoktól, és mert rájöttek, hogy a köves, zúgókkal tarkított, zabolátlan folyókon két térden sokkal könnyebben semlegesíthető a kenu billegése, mint ülve, és egyszerűen szabályozható, hogy a súlypont, magasan, vagy alacsonyan legyen-e. Minél magasabb a kenus súlypontja, annál labilisabb a helyzete, de
annál nagyobb erő leadására, és annál nagyobb vízfelület befogására képes. A kenutól való távolodási képesség pedig egyenesen arányos a stabilitással.
 
A fehérek ezt hamar eltanulták, és mivel Kanadában nem utakat, hanem hajókat építettek a hódítók, a vadabb vizeken a két térden evezés,- olykor elöl – hátul csáklyázva kormányzás vált autentikus technikává. Az ülve evezés a nyugodtabb, síkvízi területeken, ill. a nagyobb, szilárdabb építésű kenukban alakult ki.
 
Az elöl-hátul kormányzás technikáját alkalmazták a hódítók és prémkereskedők azokon a teherszállító kenuikon, melyeket, a Hudson öböl nyugati partján a nyugati Cree indiánok készítettek, mérete 1112 cm x 173cm volt, a kanadai Civilizáció- történeti Múzeumban kiemelt helyen szerepel, ez a Voyageur Canoe a kanadai nemzeti érzés alapja. Ez volt az a jármű, amely helyettesítette az utakat, amely lehetővé tette a kanadai prém kereskedelem beindulását, amely körül megszületett az utazó,
felfedező, prémvadász a voyageur, és a hivatásos kenus mítosza, akik voltak olyan kemények, vidámak, merészek, mint a cowboy, vagy az aranyásó, de nem körözték őket, nem pisztollyal, hanem dallal, munkával, felfedezéssel, vadászattal, nyáron bérkenuzással, télen kutyaszános fuvarozással keresték kenyerüket.
 
Az elől-hátul kormányzás feladat megosztásában a kenu orrát az elöl elhelyezkedő kormányos igyekezett eltávolítani a közeledő akadályoktól, kövektől úgy, hogy mindkét oldalra átnyúlva, de fogás változtatás nélkül rászedett a hajó orrára, azaz oldalról az orr felé húzott, vagy egyszerűen ellökte a hajót a kövektől. A hátsó kormányos segített ívbe vezetni a hajót, hogy a hátulról jövő sodrás ne érje a hajót oldalról, mert az általában boruláshoz vezetett. Elől az irányból kitérítés, új irányba berántás, vagy a jó irányból akaratlan kitérülés és visszairányítás, hátul az új irányba ívre vezetés, kezdeményezés, vagy lekövetés történt. Leegyszerűsítve az első kormányos irányba „húzta” a kenu orrát, a hátsó irányba „tolta” a kenu farát, mielőtt még a rohanó víz oldalba kapta volna a hajót. A szükség szülte elől-hátul kormányzásból nőtt ki az a briliáns technikai repertoár, mely a mai vadvízi kajakosokat, kenusokat oly meggyőzővé teszi. És fordítva, minden, amit ma számítógép tervezésű hajóinkban tudunk, alapjaiban megvolt a voyageur canoe-k világában. Az elől-hátul kormányzás tehát ezekben a hajókban teljesedett ki, és lett alapja a klasszikus kanadai felállásnak – egy kenu-két ember-, ahol az első és hátsó embernek egymástól részben eltérő, de pontosan meghatározott feladata, és saját technikája volt, és ahol a kenuk mérete – egyik sem volt több 6 m-nél-, lehetőséget adott a finomabb, árnyaltabb, virtuózabb technikai elemek kidolgozására és rögzítésére. Ebben a felállásban a kenu forgáspontja valamivel a hossztengely közepe előtt volt.
 
Amikor azután egy ember evezett a kenuban, ahhoz, hogy vadabb vízen el tudja látni az első és a hátsó ember feladatát egyaránt, azaz a kenu elejét is, hátulját is el tudja fordítani, a forgáspontot a leggazdaságosabb helyen, középen tartva, középtájon kellett elhelyezkednie, ahonnan előrenyúlva és hátra fordulva mindkét feladatnak meg tudott felelni, és meg kellett találni azokat a lapátállásokat, szögeket, hajódöntéseket, amelyek segítségével egyedül is uralta a kenu orrát is, farát is, és az oldalazó technikák révén nem csak manőverenként fél (vagy az eleje, vagy a hátulja), hanem az egész hajó testet. Ld. Omer Stringer storry, canadian style paddling. Kialakult és kiteljesedett a kenuzás technikája és iskolája, mely magába foglalta mindazt a tudást, amire a névtelen elődök a túlélésért való küszködéstől a tudatos, tanulható technikákig rájöttek.
A nagy kenukban ülve eveztek, mert nem kellett a stabilitásért megküzdeniük. A kisebb hajókban azonban, amelyek jobban ki voltak téve a víz szeszélyeinek maradt a térdelés. Ezért aztán tőlünk nyugatabbra, ahol a keményebb vizeken manapság is túráznak kenukkal, ill. ahol a tradíciónak van még némi értéke, természetes a két térden térdelés. ill. a térdelőülés.
 
Az afrikai, arab bennszülöttek között vagy a távol keleten és az állóvizű, sekély, mocsaras, ártéri vadász területeken mindenhol az álló testhelyzet, és a csáklyázás is elterjedt. Jellemzően kenuik sem felkunkorodó orrúak, ami véd a hullámzástól, becsapódó víztől, hanem vagy fatörzsből kivájt, kiégetett bödön kenuk, vagy a fakérget egyszerűen felhajtották, mint mi a papírt, ha csákót hajtogatunk.
 

 
Az állva evezés a világ minden részén általánosan elterjedt. Mindenhol, ahol a viszonyok ezt megengedik, hatékonyabb, mint az ülve, térdelve evezés. Tengerparti kultúrákban a gúzsevezővel (kétkarú emelő elven), állva, menetirány felé fordulva evezés vált általánossá. Ide tartozik a molnár evezés. A gúzsevezés egyik oldalága lett a világ egyetlen hossz- tengelye mentén is aszimmetrikus hajója, a velencei gondola-evezés (mindig jobbos). 
Mi ülünk. A kenuban egymás mögött ülve egymáshoz képest ellentétes oldalon evezünk. Amelyik oldalon evezünk, azzal a kezünkkel a toll fölött10-25 cm-re, a másikkal a mankót markolva fogjuk a lapátot. Húzáskor lehetőleg függőlegesen tartsuk a lapátot, így rá tudunk arra dőlni, és a súlyunkkal evezünk, nem a karunkkal. Az elől ülő adja a ritmust, ami nélkül – és ha nem egyszerre evezünk -, billeg a hajó. Takarékosan, a nagy izmainkkal evezzünk, próbáljuk az erőt a húzás irányába közölni. Megkülönböztethetünk elől- és hátul terhelő, azaz a testvonal előtt, és inkább a testvonal mögé erőt közlő technikát. Előbbiben az alsó kar-váll, utóbbiban a fölső kar-váll és a nekik megfelelő testfél dominál.Síkvízi túrázásban hátul kormányzunk, a hajóban a leghátsó tehát a kormányos, és egyben parancsnok. Ő látja be a hajót teljes hosszában, ő érzékeli leginkább az irányokat, az oldalra sodródást, az ő látószöge a legnagyobb.
A parancsnok önállósága és felelőssége a köteléken belül korlátlan.
Ő felel a hajó és legénység épségéért, az út sikeréért. Szabadon dönt legjobb tudása szerint, és nem él vissza helyzetével. Korától függetlenül parancsnoka és gondviselője a legénységnek, ezért korától függetlenül méltónak kell lennie csapata bizalmára. Két feladata van, kormányozni, és döntéseket hozni. Utóbbi a nehezebb.

A túra kenut kezdő szinten úgy kell elképzelni, mint az iránytű tűjét, ami középen van felfüggesztve, ha egyik csúcsa jobbra, akkor a másik balra tér ki a korábban már említett középponti forgáspont körül. Megjegyzendő, hogy a hátul kormányzás esetén mégsem olyan egyértelmű a forgáspont helye. Elvben a hajó középpontja, gyakorlatban azonban bizonytalan, a középpont és a kormányos között állandóan mozog, sőt mivel a kenu hátsó fele már rendezetlen vízmolekulákkal találkozik, ezért azokon könnyebben csúszik oldalra, a forgáspont normál terhelés (egyenletes trimmelés) mellett a középpont elé kerül. (A kormányzás profibb szinten éppen azt jelenti, hogy ha a helyzet úgy kívánja, a hajó elejét kell mozgatni a hátulja körül, ilyenkor a forgáspont a közép mögött van, ellenkező esetben fordítva, azaz a helyzet szerint irányítjuk a kenut egyeneseken, íveken, oldalra, vagy az orra felé.)
 
 
Alapesetben tehát a hátul ülő kormányosnak valamihez oda kell húznia a kenu farát, hogy az orra az ellenkező irányba forduljon, ill. valamitől el kell tolni, hogy az orr a lapát oldal felé forduljon. Ez a valami a víz. Ezért vagy oldalról maga felé, maga mögé húz, hogy a kenu farát oldalra odahúzza a vízhez…,
 

 
…vagy elúsztatja maga mögé a lapátot, hüvelykujját előre forgatva élére fordítja, és a nyelét a kenu oldalához támasztva, a mankót befelé húzva, elfeszíti a kenu farát a víztől.
 
Az egyes evezés (egy ember-egy kenu)
 
A fentiekből adódik, hogy amikor a kenu eleje az egyik, akkor a hátulja a másik irányba tér ki. Ha egytollú lapáttal a kenu egyik oldalán evezünk, annak orra az ellenkező oldalra, a lapáttól el, fara azonos oldalra, a lapát felé fordul:Ha ezt a fordulást meg akarjuk állítani, azaz a kenut egyenes futásban tartani, akkor vissza kell hoznunk az orrát, ill. vissza kell tolnunk a farát:„C“ „J“ „L“ húzásnak nevezik ezeket a manővereket.Legáltalánosabb és legtakarékosabb a J húzás, amikor a lapátnak húzó lapjával közöljük az erőt kifelé is. Forgatásnak, esetenként kiforgatásnak nevezzük. Szabadítás – a lapát vízből való kivétele – előtt felső kezünket hüvelykujjunk előretolásával csuklóból előre elforgatjuk.Túra kormányosok és horgászok gyakran alkalmazzák az L húzást, amikor a lapát hátlapját használjuk a kifelé történő erőközlésre. („Lapjával húz, élivel kormányoz“- tanítja Matula bácsi a Tüskevárban). Hüvelykujj felőli oldal hátra fordul. Kitűnő, kényelmes és hatékony technika, de bonyolultabb menővereknél nem mindig elég.Általánosságban, kis túlzással, és a trimmelis függvényében úgy vehetjük, hogy a kenus helye az a pont, ami körül a kenu elfordul.
Világos, hogy ha ez a pont a kenu farában van, akkor a kenu fara körül csóváljuk az orrát jobbra-balra. Ha a kenu orrában evezünk, akkor fordítva, az orr körül lendül a fara. Vagy csak az orra, vagy csak a faramozdul. Egyértelmű, hogy a leghatékonyabb, rángatástól mentes íveket a kenu közepén, pontosabban a közép mögött elhelyezkedve rajzolhatjuk, amikor a hajó mindkét végét képesek vagyunk elmozdítani a közepéhez képest, ill. a közép körül.Oldalra sodródáskor, szűk, gyors kanyarokban lehet szükség a C húzásra, amikor a hajó orrát behúzzuk, farát eltoljuk.
J és L húzást a kenuban középtől hátrafelé bárhol elhelyezkedve alkalmazhatjuk, a C húzást közvetlenül a kenu közepe után elhelyezkedve alkalmazzuk, amikor a közép elé fogva tudjuk az orrot behúzni. Azaz: kanyargós, nehéz vízen sokkal htékonyabbak vagyunk, ha a közép mögötti helyet foglaljuk el. Ha ellenkező irányba, a lapáttal ellentétes oldalra akarunk fordulni, akkor hátul elhelyezkedve „rászedünk a farára“ de középen elhelyezkedve ez esetben is jóval szebb, és főleg hatékonyabb manővereket hajthatunk végre. A kenu orrát be tudjuk tolni az ívbe, ezért jóval kisebb az oldalra kifelé sodródás. Ez az íves csapás. (söprés) A trimmelés azt jelenti, ahogy elhelyezkedésünkkel beállítjuk a kenu fekvését, azaz hogy az orra, vagy a fara álljon-e ki. A közép elé két esetben visszük a súlypontunkat, egyrészt akkor, ha nagyon meredek ívet kell végrehajtanunk úgy, hogy a hajó forgáspontja a közép elé kerül, tehát az orránál többet mozog, szinte levegőben lendül a kenu fara, ilyenkor egy gyors mozdulattal a manőver közben egy lábbal előre lépve, féltérden elhelyezkedve hirtelen terheljük meg a hajó orrát, – nehéz technika, másrészt, ha erős szembe széllel kell megküzdenünk, akkor előre helyezkedhetünk, ettől a kenu fara kiáll, és a szembe fújó szél mindig vissza nyomja azt mögénk, azaz egyenesbe.

Kenutúráink gyökerei


A kenuzás hőskora

Kanadában az elsők között használt felfedező útjain kenut Samuel de Champlain (1570-1635), s bár tengeri kenukról említést tesznek a nyugati világ hajós felfedezői már jóval korábban is,  az ő naplójában olvasható a tisztán belvízi kéreg kenuról szóló első elismerés:

„Hatalmas munkát és fáradságot jelentene, ha valaki mindazt hajóról látni akarná, amit célul tűzött ki maga elé, kivéve, ha nagyon sok pénzt szánna rá……a vadak kenuival azonban szabadon és gyorsan keresztül-kasul be lehet járni az országot……” (1603. július 2.) . 1603-ban Aymar de Chaste a kanadai prémkereskedelem monopóliumának tulajdonosa megbízta,  Samuel-t, derítse fel a Szent Lőrinc folyó vidékét, keressen utat Kína felé.  Champlainre mély benyomást tett az őslakosok (montagnais)  tudása,  ahogy kenuikat irányították, és főleg, ahogy a kenu számára leküzdhetetlen zuhatagokon egyszerűen a parton  szállították át a könnyű kenut. A franciák kimondottan a zuhatagokon való átkelésre terveztek egy kis egy személyes csónakot, ami azonban használhatatlannak bizonyult. Champlain volt az első, aki kimondta, hogy az európai hajózási technika a kanadai vadon vizeire alkalmatlan, a könnyű, szállítható, gyorsan elkészíthető, kis merülésű, ezért sekély vízben is használható és nagy teherbírású nyírfa kéreg kenu viszont tökéletesen megfelel a szárazföld vízi úton történő felderítésére. Champlain kapcsolatot teremtő képessége  kiváló volt, utazásai során az algonkin, huron, és ottawa indiánok is bizalmukba fogadták, tanították. Ő volt tehát az első, fehér ember, aki szervezett formában kéreg kenuval tett felfedező utakat a keleti part vidékén, a Szent Lőrinc folyón,  és a szárazföld belseje felé. Vízitúrázásunk  fő eszköze a kanadai fejlődési vonalból  származó  indián mintájú túra kenu, ezért  Champlaint kell a kenu túrázás atyjának tekinteni.

 kelly_champlain_quebecc  kelly_champlain_col pierre_esprit_radisson1121216

Nem lehet említés nélkül hagyni   Pierre-Esprit Radisson -t és Medárd Chouart des Grosseilliers-t, akik kalandos életük  során véghezvitt tetteikkel egész Kanada, kicsit az Egyesült Államok, a prémkereskedelem felfuttatása révén pedig elsősorban a kenuzás történetébe is beírták nevüket.

Radisson 1641-be n született Franciaországban, és még csak 16 éves volt, amikor az irokéz indiánok fogságába került. Az irokézek kínzásaitól csak úgy menekülhetett meg, hogy egy indián asszony örökbe fogadta.

Pierre Esprit Radisson2 Pierre Esprit Radisson.jpg1  Pierre Esprit Radisson

Idővel megszökött az indiánoktól, és miután megismerkedett Grosseilliers-vel, főképp annak bájos nővérével, a vadonban szerzett ismereteit felhasználva egy Colbert nevű gyarmatügyi államtitkár   támogatásával nekivágott Kanada rengetegeinek, hogy újabb területeket derítsen fel az akkor már nagy távlatokkal  kecsegtető prémkereskedelem számára. Útjuk nagy részét nyírfa kéreg kenukon tették meg, vad, ismeretlen folyókon, sellőkön, zuhatagokon, gyakran folyással szemben haladva, és az őserdő minden veszélyét túlélve  végül hatalmas mennyiségű prémmel tértek vissza. Útjukkal megnyitották az utat a vízen közlekedés, és a kenu felhasználása előtt. Ők fogalmazták meg először, hogy állandó francia telepet kellene felállítani a Hudson öböl partján, ahonnan már hajókkal lehetne tovább szállítani a kenukon  érkező prémet.


Megbízójuk, Colbert azonban nem akarván összetűzést az angolokkal, erről hallani sem akart, sőt Radissonék hirtelen nem kívánatosak lettek a finnyás francia udvar szemében,  mire ők  1667-ben a brit II. Károly elé tárták  terveiket, aki jóval fogékonyabb volt azokra, és elképzelésüket valóra váltva1670-ben Rupert herceg az őt támogató prémkereskedőkkel megalapította a Hudson´s Bay Company-t, amely az 1682-ben mégiscsak megalakult francia konkurens, a Compagnie du Nord (Radissont és Chouart végül ebben is benne volt) kifüstölése után máig a kanadai prémek elsőszámú importőre. 1671-tôl elárasztották Európát a finomabbnál finomabb prémek.

A HBC rohamosan  terjeszkedett nyugat felé,  közben egyre nagyobb területeket térképezve fel. Lezüllesztés helyett tervszerűen  együttműködtek az indiánokkal, rávették őket a nagy kenuk megépítésére, és kialakították a voyageur  brigádokat,  trapper-eket fogadtak, és tisztességes árat fizettek a leadott prémekért. A fizetőeszköz ritkán volt pénz,  többnyire  puska, lőpor, balta, szövet, takaró, edények.

bdv_233408  V currier_voyageurs

Délen a hétéves háborúba torkollott a bevándorlók tömeges érkezése, a franciák meggyengülése ellenére az angolok  adóemelésekkel igyekeztek fedezni emelkedő hadi kiadásaikat, ami végül a brit korona elleni, George Washington vezette lázadáshoz vezetett. Az 1775-tôl 1783-ig tartó Függetlenségi Háború eredményeként Új-Anglia helyén megalakult a függetlenné vált államok szövetsége, az Amerikai Egyesült Államok.

A vereséget szenvedett  királyhű  britek tömegesen menekültek a Szt. Lőrinc folyótól, ill. a Nagy Tavaktól északra fekvő területekre, amit eddigre a franciák már belaktak. A franciák nem avatkoztak be a Függetlenségi Háborúba, a britek pedig igyekeztek kerülni a konfliktusokat, ezért felhagytak adóreformjaik erőltetésével. Ezzel Kanada megerősödését is elősegítették.

Az Amerika két partja közti útvonal feltárása létkérdés volt a virágzó prémkereskedelemnek, ezért egy  skót fiatalember, Alexander Mackenzie,  aki tisztviselőként dolgozott egy szőrmekereskedésben, annak érdekében, hogy betársulhasson az üzletbe, vállalta, hogy  felderíti a vízi közlekedés  lehetőségét Amerika keleti és nyugati partja között. 1787-ben Montreálból észak-nyugat felé indult neki a laza 5000 km-es  útnak, de Fort Chipewyan után északnak tartott, és a Csendes óceán helyett az Északi Sarki tengeren kötött ki. Második útján eleve Fort Chipewyanból indulva, a Peace folyón kenuval nyugatnak tartott, és több, mint 1000 km-t árral szemben evezve hihetetlen szenvedések, csáklyázások, átemelések, hajótörések, sodrás elleni kenu vontatások, a nyugati parton ellenséges indiánok támadásai közepette végül a Csendes – óceán  közvetlen közelébe ért. Kereskedelmi szempontból útja sikertelen volt ugyan, de útja  a kéregkenu és saját diadala lett.  


Alexander Mackenzie    Alexander Mackenzie 1787 

Az említetteken kívül még számtalan névtelen, és néhány nagy utazó igyekezett Kanada útjait feltárni. David Thompson részletekbe menő térképeket készített, és jó kapcsolatokat épített ki az indiánokkal, az ő útmutatásai alapján indult utjaira Lewis és Clark expedíció. Mi azonban nem folytatjuk a felfedezők felsorolását, mert elértünk a második nagy korszakhoz. 

lewis_&_clark_low_columbia