Tag Archives: Vízitúrás tudnivalók

Vízitúráinkról, rólatok, rólunk

Túráinkról, rólatok, rólunk

A természetjárás, vízitúrázás személyes és közösségi élmény.

Akkor mutatja meg igazi értékeit, ha elfogadod azokat a feltételeket és azt a nyelvet, melyeket a természet veled szemben szab. Eshet az eső, lehet sár, süthet a nap, a szúnyogoknak is élni kell valamiből. Nincs se klíma, se jakuzzi, viszont all inclusive minden megvan, ami természetes. Ezt el kell fogadni, ez is része annak, hogy egy nyelvet beszéljetek. Ha hadakozol, küzdesz ellene, kudarc az egész, ha azonban belesimulsz, életre szóló élmény lesz.
A vízen mindannyian vendégek vagyunk. A Természet jó vendéglátó, nem dobálja el a szemetét, nem hőbörög, hagyja aludni a megfáradt utazót, nem érti félre a magyar virtust. És mi sem, mert tiszteljük, hogy mások is ebbe a vendégségbe jönnek. Ezt várjuk tőled is, de a többi túrázótól is. Akik velünk eveznek, azok szerencsére ugyanígy gondolják ezt.

Ne veregesd vállon a vizet! A víz éltetőd, múltad, jelened, tested, elméd – jó barát, melyből élet fakad, amely ringat, simogat, megtart, ha tiszteled. Ha azonban lekezeled vagy letegezed, nos  akkor nagyon gyorsan rájössz, hogy „azért a víz az úr”.

Minden túrán megtanítjuk az adott vízen szükséges elméleti, víz ismereti, mentési alapismereteket és tudnivalókat, megtanítjuk azokat a gyakorlatban alkalmazható evezés-technikai elemeket, amelyekkel  biztonságban érezheted magad, és sikeres leszel.

Biztonságról vallott nézeteinket, megtalálod kenuiskolai rendszerünk “Mentés” oszlopában. Túráinkon a megelőzésre, helyezzük a hangsúlyt, tudjuk azokat a szabályokat, melyekkel nagy valószínűséggel elkerülhető a veszély. Túráinkon gyakran játékos szimulált mentési gyakorlatot is szervezünk.

Csoportosvezetett túrákon a túravezető szava szent, akkor is, ha okosabb, szebb, erősebb, tehetősebb vagy. Egy dolog ugyanis nem a tiéd – a felelősség. A túra egészén a túravezető, akárcsak vízen a kormányos döntéseket hoz. És bizony egészen más egy döntést megítélni, mint meghozni. 

Ezért aztán minél képzettebb vagy a vízitúrázás tudományában, annál értékesebb az együttműködésed. 
Igyekszünk  mindent megtenni  azért, hogy biztonságban légy és jól érezd magad. Segítünk a problémák megelőzésében, megoldásában. Cserébe azt kérjük, fogadd el, hogy nem jár minden döntéshez egyben magyarázat is. Aki maga akar dönteni, annak magában kell túráznia. Hatalmas élmény, de más.

Túravezetőink kivétel nélkül nagy tapasztalattal rendelkező, emberekkel foglalkozó sport szakemberek, akik túravezetői képesítéssel rendelkeznek.
Túráinkat átlagemberekre, családokra szabjuk, de a haladók is megtalálják a nekik való vizeket, kihívást.

Gyere hát velünk,  . . . mert vízen lenni jó . . .!

Szösszenet a túrakenuzásról, egybekről

Szösszenet a túrakenuzásról, egyebekről 

„… teremté ezért a nyolcadik napon az kenut, és látá vala, hogy igen nagyon jó volna…”

(Andy apokrif)
A valaha talált egyik legrégebbi hajó lelet egy Nigériában feltárt 8000 éves kenu,
a bödön hajó korszakból.
 
          
 Hazai és külföldi vizeken szervezett vízitúráinkon olykor nem árt, ha egy-egy feladat megoldásakor fejben is felkészültek vagyunk. Az alábbi írást azoknak szánom, akik szeretnének kicsit elmélyedni a kenuzás, túrakenuzás elméletében és gyakorlati eszközei között, akik tudni akarják, mikor mit, miért tegyenek, mi mit jelent, és mit nem.
 
               
Egytollú kenulapáttal evezünk, folyamatosan azonos oldalon. A lapát részei: a mankó (fölső fogantyú), nyél, toll ( a lapja).
A lapát alakja és arányai, a mankó formája két, egymástól markánsan különböző technikáról mesélnek, a kanadai vadvizes-ereszkedő, és az európai síkvízi-haladó túra technikáról, e kettő összevetéséből értjük meg a verseny technika sajátosságait.Ülve evezünk. A kanadai indiánok nyírfakéreg kenuikban, később a fehérek famegmunkálásra alkalmas szerszámaikkal készített fa kenuikban is két térden- sarkon ülve eveztek, ezt teszi a mai vadvizesek egy része is. Az indiánok azért, mert a sátorban sem volt székük, miért legyen a kenuban, guggolva ingatag, a hajó alján ülve lehetetlen nagy erőt kifejteni, a fehérek azért, mert ezt tanulták az indiánoktól, és mert rájöttek, hogy a köves, zúgókkal tarkított, zabolátlan folyókon két térden sokkal könnyebben semlegesíthető a kenu billegése, mint ülve, és egyszerűen szabályozható, hogy a súlypont, magasan, vagy alacsonyan legyen-e. Minél magasabb a kenus súlypontja, annál labilisabb a helyzete, de
annál nagyobb erő leadására, és annál nagyobb vízfelület befogására képes. A kenutól való távolodási képesség pedig egyenesen arányos a stabilitással.
 
A fehérek ezt hamar eltanulták, és mivel Kanadában nem utakat, hanem hajókat építettek a hódítók, a vadabb vizeken a két térden evezés,- olykor elöl – hátul csáklyázva kormányzás vált autentikus technikává. Az ülve evezés a nyugodtabb, síkvízi területeken, ill. a nagyobb, szilárdabb építésű kenukban alakult ki.
 
Az elöl-hátul kormányzás technikáját alkalmazták a hódítók és prémkereskedők azokon a teherszállító kenuikon, melyeket, a Hudson öböl nyugati partján a nyugati Cree indiánok készítettek, mérete 1112 cm x 173cm volt, a kanadai Civilizáció- történeti Múzeumban kiemelt helyen szerepel, ez a Voyageur Canoe a kanadai nemzeti érzés alapja. Ez volt az a jármű, amely helyettesítette az utakat, amely lehetővé tette a kanadai prém kereskedelem beindulását, amely körül megszületett az utazó,
felfedező, prémvadász a voyageur, és a hivatásos kenus mítosza, akik voltak olyan kemények, vidámak, merészek, mint a cowboy, vagy az aranyásó, de nem körözték őket, nem pisztollyal, hanem dallal, munkával, felfedezéssel, vadászattal, nyáron bérkenuzással, télen kutyaszános fuvarozással keresték kenyerüket.
 
Az elől-hátul kormányzás feladat megosztásában a kenu orrát az elöl elhelyezkedő kormányos igyekezett eltávolítani a közeledő akadályoktól, kövektől úgy, hogy mindkét oldalra átnyúlva, de fogás változtatás nélkül rászedett a hajó orrára, azaz oldalról az orr felé húzott, vagy egyszerűen ellökte a hajót a kövektől. A hátsó kormányos segített ívbe vezetni a hajót, hogy a hátulról jövő sodrás ne érje a hajót oldalról, mert az általában boruláshoz vezetett. Elől az irányból kitérítés, új irányba berántás, vagy a jó irányból akaratlan kitérülés és visszairányítás, hátul az új irányba ívre vezetés, kezdeményezés, vagy lekövetés történt. Leegyszerűsítve az első kormányos irányba „húzta” a kenu orrát, a hátsó irányba „tolta” a kenu farát, mielőtt még a rohanó víz oldalba kapta volna a hajót. A szükség szülte elől-hátul kormányzásból nőtt ki az a briliáns technikai repertoár, mely a mai vadvízi kajakosokat, kenusokat oly meggyőzővé teszi. És fordítva, minden, amit ma számítógép tervezésű hajóinkban tudunk, alapjaiban megvolt a voyageur canoe-k világában. Az elől-hátul kormányzás tehát ezekben a hajókban teljesedett ki, és lett alapja a klasszikus kanadai felállásnak – egy kenu-két ember-, ahol az első és hátsó embernek egymástól részben eltérő, de pontosan meghatározott feladata, és saját technikája volt, és ahol a kenuk mérete – egyik sem volt több 6 m-nél-, lehetőséget adott a finomabb, árnyaltabb, virtuózabb technikai elemek kidolgozására és rögzítésére. Ebben a felállásban a kenu forgáspontja valamivel a hossztengely közepe előtt volt.
 
Amikor azután egy ember evezett a kenuban, ahhoz, hogy vadabb vízen el tudja látni az első és a hátsó ember feladatát egyaránt, azaz a kenu elejét is, hátulját is el tudja fordítani, a forgáspontot a leggazdaságosabb helyen, középen tartva, középtájon kellett elhelyezkednie, ahonnan előrenyúlva és hátra fordulva mindkét feladatnak meg tudott felelni, és meg kellett találni azokat a lapátállásokat, szögeket, hajódöntéseket, amelyek segítségével egyedül is uralta a kenu orrát is, farát is, és az oldalazó technikák révén nem csak manőverenként fél (vagy az eleje, vagy a hátulja), hanem az egész hajó testet. Ld. Omer Stringer storry, canadian style paddling. Kialakult és kiteljesedett a kenuzás technikája és iskolája, mely magába foglalta mindazt a tudást, amire a névtelen elődök a túlélésért való küszködéstől a tudatos, tanulható technikákig rájöttek.
A nagy kenukban ülve eveztek, mert nem kellett a stabilitásért megküzdeniük. A kisebb hajókban azonban, amelyek jobban ki voltak téve a víz szeszélyeinek maradt a térdelés. Ezért aztán tőlünk nyugatabbra, ahol a keményebb vizeken manapság is túráznak kenukkal, ill. ahol a tradíciónak van még némi értéke, természetes a két térden térdelés. ill. a térdelőülés.
 
Az afrikai, arab bennszülöttek között vagy a távol keleten és az állóvizű, sekély, mocsaras, ártéri vadász területeken mindenhol az álló testhelyzet, és a csáklyázás is elterjedt. Jellemzően kenuik sem felkunkorodó orrúak, ami véd a hullámzástól, becsapódó víztől, hanem vagy fatörzsből kivájt, kiégetett bödön kenuk, vagy a fakérget egyszerűen felhajtották, mint mi a papírt, ha csákót hajtogatunk.
 

 
Az állva evezés a világ minden részén általánosan elterjedt. Mindenhol, ahol a viszonyok ezt megengedik, hatékonyabb, mint az ülve, térdelve evezés. Tengerparti kultúrákban a gúzsevezővel (kétkarú emelő elven), állva, menetirány felé fordulva evezés vált általánossá. Ide tartozik a molnár evezés. A gúzsevezés egyik oldalága lett a világ egyetlen hossz- tengelye mentén is aszimmetrikus hajója, a velencei gondola-evezés (mindig jobbos). 
Mi ülünk. A kenuban egymás mögött ülve egymáshoz képest ellentétes oldalon evezünk. Amelyik oldalon evezünk, azzal a kezünkkel a toll fölött10-25 cm-re, a másikkal a mankót markolva fogjuk a lapátot. Húzáskor lehetőleg függőlegesen tartsuk a lapátot, így rá tudunk arra dőlni, és a súlyunkkal evezünk, nem a karunkkal. Az elől ülő adja a ritmust, ami nélkül – és ha nem egyszerre evezünk -, billeg a hajó. Takarékosan, a nagy izmainkkal evezzünk, próbáljuk az erőt a húzás irányába közölni. Megkülönböztethetünk elől- és hátul terhelő, azaz a testvonal előtt, és inkább a testvonal mögé erőt közlő technikát. Előbbiben az alsó kar-váll, utóbbiban a fölső kar-váll és a nekik megfelelő testfél dominál.Síkvízi túrázásban hátul kormányzunk, a hajóban a leghátsó tehát a kormányos, és egyben parancsnok. Ő látja be a hajót teljes hosszában, ő érzékeli leginkább az irányokat, az oldalra sodródást, az ő látószöge a legnagyobb.
A parancsnok önállósága és felelőssége a köteléken belül korlátlan.
Ő felel a hajó és legénység épségéért, az út sikeréért. Szabadon dönt legjobb tudása szerint, és nem él vissza helyzetével. Korától függetlenül parancsnoka és gondviselője a legénységnek, ezért korától függetlenül méltónak kell lennie csapata bizalmára. Két feladata van, kormányozni, és döntéseket hozni. Utóbbi a nehezebb.

A túra kenut kezdő szinten úgy kell elképzelni, mint az iránytű tűjét, ami középen van felfüggesztve, ha egyik csúcsa jobbra, akkor a másik balra tér ki a korábban már említett középponti forgáspont körül. Megjegyzendő, hogy a hátul kormányzás esetén mégsem olyan egyértelmű a forgáspont helye. Elvben a hajó középpontja, gyakorlatban azonban bizonytalan, a középpont és a kormányos között állandóan mozog, sőt mivel a kenu hátsó fele már rendezetlen vízmolekulákkal találkozik, ezért azokon könnyebben csúszik oldalra, a forgáspont normál terhelés (egyenletes trimmelés) mellett a középpont elé kerül. (A kormányzás profibb szinten éppen azt jelenti, hogy ha a helyzet úgy kívánja, a hajó elejét kell mozgatni a hátulja körül, ilyenkor a forgáspont a közép mögött van, ellenkező esetben fordítva, azaz a helyzet szerint irányítjuk a kenut egyeneseken, íveken, oldalra, vagy az orra felé.)
 
 
Alapesetben tehát a hátul ülő kormányosnak valamihez oda kell húznia a kenu farát, hogy az orra az ellenkező irányba forduljon, ill. valamitől el kell tolni, hogy az orr a lapát oldal felé forduljon. Ez a valami a víz. Ezért vagy oldalról maga felé, maga mögé húz, hogy a kenu farát oldalra odahúzza a vízhez…,
 

 
…vagy elúsztatja maga mögé a lapátot, hüvelykujját előre forgatva élére fordítja, és a nyelét a kenu oldalához támasztva, a mankót befelé húzva, elfeszíti a kenu farát a víztől.
 
Az egyes evezés (egy ember-egy kenu)
 
A fentiekből adódik, hogy amikor a kenu eleje az egyik, akkor a hátulja a másik irányba tér ki. Ha egytollú lapáttal a kenu egyik oldalán evezünk, annak orra az ellenkező oldalra, a lapáttól el, fara azonos oldalra, a lapát felé fordul:Ha ezt a fordulást meg akarjuk állítani, azaz a kenut egyenes futásban tartani, akkor vissza kell hoznunk az orrát, ill. vissza kell tolnunk a farát:„C“ „J“ „L“ húzásnak nevezik ezeket a manővereket.Legáltalánosabb és legtakarékosabb a J húzás, amikor a lapátnak húzó lapjával közöljük az erőt kifelé is. Forgatásnak, esetenként kiforgatásnak nevezzük. Szabadítás – a lapát vízből való kivétele – előtt felső kezünket hüvelykujjunk előretolásával csuklóból előre elforgatjuk.Túra kormányosok és horgászok gyakran alkalmazzák az L húzást, amikor a lapát hátlapját használjuk a kifelé történő erőközlésre. („Lapjával húz, élivel kormányoz“- tanítja Matula bácsi a Tüskevárban). Hüvelykujj felőli oldal hátra fordul. Kitűnő, kényelmes és hatékony technika, de bonyolultabb menővereknél nem mindig elég.Általánosságban, kis túlzással, és a trimmelis függvényében úgy vehetjük, hogy a kenus helye az a pont, ami körül a kenu elfordul.
Világos, hogy ha ez a pont a kenu farában van, akkor a kenu fara körül csóváljuk az orrát jobbra-balra. Ha a kenu orrában evezünk, akkor fordítva, az orr körül lendül a fara. Vagy csak az orra, vagy csak a faramozdul. Egyértelmű, hogy a leghatékonyabb, rángatástól mentes íveket a kenu közepén, pontosabban a közép mögött elhelyezkedve rajzolhatjuk, amikor a hajó mindkét végét képesek vagyunk elmozdítani a közepéhez képest, ill. a közép körül.Oldalra sodródáskor, szűk, gyors kanyarokban lehet szükség a C húzásra, amikor a hajó orrát behúzzuk, farát eltoljuk.
J és L húzást a kenuban középtől hátrafelé bárhol elhelyezkedve alkalmazhatjuk, a C húzást közvetlenül a kenu közepe után elhelyezkedve alkalmazzuk, amikor a közép elé fogva tudjuk az orrot behúzni. Azaz: kanyargós, nehéz vízen sokkal htékonyabbak vagyunk, ha a közép mögötti helyet foglaljuk el. Ha ellenkező irányba, a lapáttal ellentétes oldalra akarunk fordulni, akkor hátul elhelyezkedve „rászedünk a farára“ de középen elhelyezkedve ez esetben is jóval szebb, és főleg hatékonyabb manővereket hajthatunk végre. A kenu orrát be tudjuk tolni az ívbe, ezért jóval kisebb az oldalra kifelé sodródás. Ez az íves csapás. (söprés) A trimmelés azt jelenti, ahogy elhelyezkedésünkkel beállítjuk a kenu fekvését, azaz hogy az orra, vagy a fara álljon-e ki. A közép elé két esetben visszük a súlypontunkat, egyrészt akkor, ha nagyon meredek ívet kell végrehajtanunk úgy, hogy a hajó forgáspontja a közép elé kerül, tehát az orránál többet mozog, szinte levegőben lendül a kenu fara, ilyenkor egy gyors mozdulattal a manőver közben egy lábbal előre lépve, féltérden elhelyezkedve hirtelen terheljük meg a hajó orrát, – nehéz technika, másrészt, ha erős szembe széllel kell megküzdenünk, akkor előre helyezkedhetünk, ettől a kenu fara kiáll, és a szembe fújó szél mindig vissza nyomja azt mögénk, azaz egyenesbe.

Tennivalók borulás esetén

Tennivalók borulás esetén

 

Egyelőre csak vizes lettél. Ha rajtad volt a mentőmellény, és be is csatoltad, akkor még rajtad is van, és bármi történik, fenntart. A jó kenu akkor is megtartja a teljes legénységet, ha színültig telik vízzel (ez egyébként előírás), kapaszkodj bátran bele. Akinek a lapát a kezében maradt, (az csokit kap a parton), neki a lapát is nagy segítség.

Nagyon fontos, hogy ha valaki nem tud feljönni a víz alól, akkor nem az ég szakadt rá, csak a kenu van fölötte, kicsivel odébb tiszta a levegő (és főleg van).

Igyekezz uralkodni a pánikon, amit a hideg víz okoz, ha segítség jön, nem érdemes ordítani vele. A kiabálással rohamosan fogy az erőd. A segítő hajónak, ha az kenu, kajak, nem az oldalába, hanem az orrába, farába kapaszkodj, de csak ha erre felszólítanak. Nagyobb hajóba is csak akkor akarjunk bemászni, ha hívnak. A mentés – ha nincs egyéb baj, fuldoklás, pánik, ájulás- , nyílt vízen annyiból áll, hogy a mentőhajó megpróbálja a kenut kiszedni a vízből, (felfordult helyzetben orrát kiemeli, merőlegesen saját hajójára támasztja, majd keresztben ráhúzza, az így kiürült kenut visszafordítja, és becsúsztatja a vízbe) és besegít. Folyó vízen kiviszi a partra. Ne várjunk többet! Ha valaki pánikol, valószínűleg szelíden ártalmatlanná teszik, hogy segíthessenek.  

Boruláskor, ha a csapat tagjai lelkesen odavágtatnak a helyszínre, abból mindig fejetlenség, és újabb baj születik. Senki soha ne ugorjon a hajóból a vízbe, hogy mentsen, hacsak nem képzett vízimentő. Ezzel könnyen felborítja saját hajóját is. Ha vízből mentesz, óvatosan csusszanj bele a vízbe, de saját hajód ne maradjon irányítás nélkül, ha kormányos vagy, ki kell nevezni valakit kormányosnak.  A mentésben alapszabály, hogy alulról – mármint a folyással szemben – közelítjük meg a vízbe pottyantakat. Első az ember, csak utána jöhet a felszerelés.

Az önmentés nyílt vízen abból áll, hogy minél előbb vissza kell fordítani a hajót, fejeket megszámolni, majd meg kell próbálni csökkenteni a benne lévő vizet. Ennek egyik lehetősége hármas, négyes kenuknál, hogy a hajó egyik végét víz alá nyomjuk, és miután a kiálló másik végéből idezúduló víz elfolyt hirtelen előre lökjük. Ez hosszában is, kerestben is működik. Ha ügyesek voltunk, kiürül annyira, hogy miközben a többiek rögzítik, egy ember valamelyik végénél visszamászhat, és kimerheti a maradék vizet. Ha leér a lábunk, a felfordult kenu alá bújva megemeljük a víz színe fölé, majd hirtelen fellökjük és ezzel együtt a fenekére fordítjuk. Mély vízben a kenu oldalát lenyomva és előre lökve is próbálkozhatsz. Cél, hogy egy ember be tudjon mászni és megkezdhesse a víz kimerését.

Sima boruláskor ki kell vontatni a hajót a partra (erre kiválóan alkalmas a kikötő kötél, a kötéllel kiúszol és a lábadon állva húzod ki a hajót, nem a hajóval úszol, persze a nagy Dunán ez kicsit nehézkes), kiöntöd a vizet, visszaszállsz. Részletesebb mentési technikákat kenuiskolánkban ismerhetsz meg. 

A mentőhajó legénysége  alsó lapáttámasszal biztosítja a hajót, a kormányos a felborult kishajót, ha tudja, a végénél fogva lassan felfordítva elkezdi kiemelni, időt adva a víznek, hogy ha a test levegőt kapott, kifolyjon. Ha kell, a fenti módon teljesen kiüríti. A lapátokat a két hajó peremén keresztben rögzítve segít beszállni, de óvatosan. Ha van part a közelben, a hajót és a legénységet kivontatjuk, ha nincs, a két kenut egymás mellé húzzuk, a lapátokat keresztbe fektetjük rajtuk és rájuk támaszkodunk. A lapátot a merevítővel összefoghatjuk. Így stabilizálva nyugodtan bemászhat a legénység. Ha nem tudunk a hajón segíteni (pl. ha nagy a hullámzás, szél),  saját csapatunkat biztonságba kell helyezni,  segítséget kell hívni és a legénységet biztosítani.

Magyarországi folyóvizeinken  szinte egyetlen igazi veszélyforrás a bedőlt fa.                  Ha kanyarban a külső íven hajózunk, szinte mindig találkozunk a sodrás által alámosott gyökerű, félig, vagy teljesen bedőlt fával, hídlábaknál feltorlódott uszadékkal, rőzsegáttal. Ha ennek közelében, vagy ennek nekiütközve borulunk, mindenképpen el kell kerülni, hogy a víz nyomása bevigyen alá.  Az ütközött hajót a víz nyomása pillanatok alatt oldalra fordítja, így már nagy felületen támadhatja, és a sodrás felőli, felső peremét aláfordítja.

Ütközéskor –  – a lehető leggyorsabban – lehetőleg vezényszóra még a kenuból -, fel kel mászni a belógó ágakra, de erre általában kevés időnk van. Nem kell ahhoz gyors folyás, csak egy kis szűkület – ezt maga a bedőlt fa is okozhatja -, hogy a nyomás könnyedén bevigyen egy kenut a fa alá. Ha ide bekerülünk, onnan nagyon nehéz kiszabadulni.

Hasonló veszélyt jelent az áradásokkal, viharokkal bemosódó uszadék torlódásakor kialakuló rőzsegát, amelyhez még kanyar sem kell, áthatolhatatlan, életveszélyes akadályt jelent. Alapszabályként tanítsuk meg, hogy nehezebb vizeinken a kis ívhez közelebb kell hajózni, ill. az elől haladó túravezető irányjelzéseit kell figyelni. A túrán minden vízen töltött percben működnie kell a hírláncnak.

Legjobb azonban, ha a szakaszt jól ismerő túravezetőre, az ő megelőző utasításaira bízzuk magunkat, akinél jó, ha van erős tartalék kötél, fejsze, összecsukható fűrész és min. egy Z-draghoz elegendő felszerelés, olykor csak ezek segítségével tudja kiszabadítani az elsüllyedt kenut. 

Amikor vízen vagyunk

Praktikumok

Útközben mindenkinél legyen a hajóban vízhatlan zsák, kishátizsák, vagy kis hordó, benne: esőkabát, törülköző, fürdőruha, tartalék alsónemű, wc- papír, meleg ruha, naptej, szúnyogriasztó, fényképezőgép, innivaló, úti csomag(hideg ebéd), bicska, konzervnyitó, szemeteszsák.

Vízre szálláskor a kenut a parttal merőlegesen kézből engedjük a vízbe, majd a parthoz fordítjuk. Kikötéskor a folyással szembe álló kenut miután kiürítettük, a sodrás segítségével lefordítjuk, és amikor a partra merőleges, a farát kiemeljük, majd oldalról, ill. elől-hátul belefogva visszük fel a partra.

Vízre szállás és kikötés mindig folyásiránnyal szemben történik a parttal párhuzamos hajóval. Praktikus tradíció ez, ha gyors folyású folyón eveznénk lefelé és köves parton kellene kikötnünk, máshogy nem is tudnánk megoldani, mint folyással szembe állóra evezve a kenut. Az indulás ilyen vízen folyásirányba pedig repülő rajt lenne. Ha félmegoldásként szemből neki evezünk a partnak, a kenu félig felszalad, alja csikorog, eleje a parton, hátulja a vízben, közepe a levegőben. Nem arra tervezték, hogy így végigsétálgassunk rajta. Csak téli, hideg evezéseknél, amikor nem indokolt a vízbe lépni, kötünk kompromisszumot, amennyit feltétlenül muszáj. Kikötött hajót, objektumot nem szabad megközelíteni, még álló helyzetben is jelentős szívó hatással bírnak, ami arányos a folyás sebességével, és aránytalanul nagy bajt okozhatnak. Ugyanígy a kikötött objektum és a part között is veszélyes átevezni.

Lötyögős vízen, amikor minden csupa hullám, de nem tudni, merről jön, mert mindenhonnan, a legegyszerűbb, ha haladunk. Az idő is jobban telik, a víz lötyögése az álló hajóban várakozó legénységet jobban megviseli, mint a nyugodtan evezve haladót. Nagyon lötyögős nagy vízen „be kell térdelni” úgy, hogy mindenki lecsúszik az üléséről két térdre, és rövid kis húzásokkal evez. Épp csak vízfogáshoz emeljük ki a lapátot. „Letámaszt” vezényszóra alsó lapáttámasszal kell stabilizálni a hajót, minél távolabb a testtől.

Szembe szélben az alsó kézzel lejjebb fogunk, és a szélbe belebújva, apró, rövid, sűrű lökésekkel, a felső kar tolásával haladunk, a víz felszínén húzunk, élével visszük előre a lapátot.
Oldalszélben, tavon, tengeren, ha nagyon erős a hullámzás, cirkálunk. Egy szakasz félig szembe fordulva, egy szakasz félig háttal fordulva. Ha még erősebb, kievezünk a partra, vagy beevezünk a mélyebb vízbe, ott általában kisebb a hullámzás. (csak bevállalósoknak) Hátszélben hosszú, lassú, mély húzásokkal kell evezni, és a kenu hátulját célszerű terhelni. Hátszélben könnyű megfázni, és labilis lesz a kenu.

Ha hullám jön és van idő, érdemes szembe fordulni azzal, főleg ha lapos aljú, meredek falú a kenunk. Szembe fordulás helyett megteszi a 45 fok is. A hajóba került jelentősebb mennyiségű vizet mindig ki kell merni, mert ha a kenu kelleténél jobban megsüllyed, akkor a sikló testből merülő és labilis, vízben forgó test lesz. A kenu megbillenésekor az összes víz egy oldalra dől, és tovább dönti a kenut.

Ragadós sekély állóvízen sűrű, rövid, lökésekkel haladunk a felszínhez közel húzva.